Hetvenes a hetvenesekből

Jön. Már sokkal előbb halljuk a botja kopogását. Lassan, dülöngélve, agyvérzéstől sújtott bal lábát nehezen húzva, szuszogva csoszog előre hátsó lakrészéből. Nem hívtuk, épp ebédelünk a kerti asztalnál, de őt nem zavarja.

Képtalálat a következőre: „old man with stick”

– Leülök veletek beszélgetni.

Nem szólunk semmit, most tiltsuk meg? Jó kedve van, de azért nehezen, mázsáját súlyosan tottyantva ült le a padra. Szerencsénk volt, most nem lógott ki a fél tompora, mint amúgy általában, de azért nehezebb lesz a levegő, mert hát szegény többet izzad, mint amennyit tisztálkodik, a legnagyobb melegben is mellényben jár. Meséli ami épp eszébe jut a szép múltból.

– Kocsmánk volt még ott, Pesterzsébeten, ahol te is laktál. Hétvégén diszkó is volt, folyt a sör patakokban, fogyasztották az italt a fiatalok rendesen. Meg hétközben is ment a bolt.

Még eszünk, de ez nem zavarja abban, hogy elővegyen egy szál cigarettát és rágyújtson, tőlünk karnyújtásnyira fújva a füstöt. Lassan már talán hetven is megvan, csapzott ősz haja és borostája bőven mutatja is ennyinek. Vidáman ecseteli, hogyan is ment a biznisz akkoriban, jó magyar módra. Egyre jobban beleéli magát a boldog ifjúkor hangulatába és mivel hamutartót nem hozott, hát oda közénk, a kövezetre hamuzik.

– A Keleti mögé, az Iparos utcába jártam töményért, sok fogyott. Sörért a közeli lerakatba. Hehe, sokszor meg a boltba, megspóroltam az ÁFÁ-t.

Gondolatban megveregeti saját vállát, a cigi végére ért, amit szocreál drámákból ellesett fekete-fehér eleganciával pöcköl bele a sövénybe. Ezt már nem bírom szó nélkül hagyni.

– Nincs hamutartód?

– Nincs.

– Hozok neked.

Nálunk senki sem dohányzik, de olykor-olykor járnak erre olyanok, akik igen, az ő kedvükért kitett régi poharat meg is találom a párkányon. Leteszem az öreg mellé, hogy még egy csikket már ne lőjön el. Becsukom a tornác ajtaját, a dohányfüst szaga már épp eléggé érezhető lehet a lakásban.

Ránézek, és sok mindent megértek. Ott ül előttünk a lassan hetvenes beteg öregember, aki a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának minden tünetét megőrizte az évtizedek során. Férfiuralmának hónaljszagú nemtörődömségével szemfülességgé meséli hibáit. Mindent megtehet, semmit sem kell kérnie vagy megköszönnie és senki más helyébe nem kell belegondolnia, alanyi jogon jár neki a siker. Ahol ő ül, az az ő helye, bárhol legyen is, érte van és joga van azt tönkretenni, beszennyezni. Nem kellett soha változnia, most sem szeretne, és már soha nem is változhat többé, legfeljebb elmúlhat.

– Bemegyünk – mondom. Néhány másodperc, egy kis zörgés pár tányérral meg evőeszközzel és mi már nem vagyunk ott.